Érezted már úgy, hogy annyi gondolat kavarog a fejedben, szinte már beleszédülsz, és szeretnéd csakúgy szabadjára engedni őket? Na én ilyenkor állok neki írni, aztán vagy jó sikerül belőle, vagy nem. De a lényeg, hogy kiírom magamból, így egy kicsit könnyíthetek magamon. Ez az adott időszak olyan semmilyen, keresgélem az utamat, mert nagyon eltévedtem, vagy csak most lépek majd a helyes útra. Ezt még nem tudnám megmondani. Egyenlőre elég elveszettnek érzem most magam, mint az utóbbi elmúlt időszakban rengetegszer. Aki ismer, és néha beszélget velem, az pontosan tudja miről beszélek, és most jót mosolyog. Nem biztos, hogy azzal is tisztában van, hogy éppen mi zajlik a fejemben. A kedvem úgy változik, mint az időjárás, és egyre ingerültebb vagyok. Vannak jobb, és rosszabb napok. Úgy érzem magam, mint akinek elvonási tünetei vannak. Talán így is van, hisz megvontam magamtól azt, amiben eddig részem volt. Az utazás nekem olyan, mint másnak a heroin. Hiányzik. Mennék is meg maradnék is. Nehéz. Ez a “nem tudom mi lesz” állapot a legelviselhetetlenebbül marcol darabokra engem. Ideje talpra állni, és elindulni egy bizonyos irányba. Hogy merre, azon még gondolkodnom kell.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Úgy döntöttem, ideje most már egy helyben megmaradnom, úgyhogy hazajöttem. Most már szó szerint Haza, így nagybetűvel.  Azt, hogy végleg itt maradok, még most sem merném kijelenteni teljesen, magamat ismerve. Újra meg kell szoknom a helyzetet, ha egyáltalán lehet. Olyan ez, mint több életet élni. Aztán hirtelen feladni a többit, és csak egyre koncentrálni, nekem talán az egyik legnehezebb dolog. Mikor idegen helyeken élsz, minden elsőre ijesztő, aztán már természetesebbnek tűnik, mint a saját országodban. Arra fordulsz, amerre szeretnél, annyi lehetőséget kínálnak, amennyit épp megszeretnél ragadni. Ezután egy helyben maradni, s nem nézni sem jobbra, sem balra….hazudnék, ha azt mondanám könnyű.  Miközben a szabadság hívogató szavait, kedvesen fülembe súgja, én meg rázom a fejemet, hogy nem, nem lehet. Titokban persze arra vágyom, hogy újra idegen földre lépjek. Tudom – tudom, azt mondogattam, hogy elég volt. Belefáradtam abba a három évbe, amit utazással töltöttem. Nagy tervekkel, izgatottan szálltam fel a Budapestre tartó gépre. A hatalmas elszántság most, mintha kezdene szertefoszlani, a tervek elillannak a semmibe. Minden reggel úgy ébredek fel, hogy várok valamit. Hogy mit magam sem tudom. Talán a szabadságot, hogy újra életet leheljen belém. Talán még nem állok készen beállni a sorba. Én még élni akarok!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Uj evet kezdtunk. Ilyenkor, gondolom az emberek tobbsege, mint minden evben altalaban nagy elhatarozassal vag bele a tervek szovogetesebe. Ezzel valahogy igy vagyok en is. Persze az elcsepelt fogadalmak mellett, uj gondolatok jutottak az eszembe. Peldaul, hogy ideje nekilatni a konyvemnek, de ez nem is olyan egyszeru. Nehez megmondanom, hogy mirol is szeretnek irni valojaban, meg hogy milyen formatumban. Szeretnem, hogy legyen valami maradando, amire buszke vagyok.

Igyekszem uj helyekre is ellatogatni. Naposabb helyekre. Eleg volt az esobol egy idore. A londoni verszivas utan jo lenne valami szivetmelengeto vegre. A listamon van Olaszorszag, Lengyelorszag, es Nemetorszag is.

Persze ott van az uj otthonunk is, amit mindig lehet szepitgetni. Mindig jonnek ujabb, meg ujjabb otletek, hogy mikent tudnank meg tokeletesebb csodalakot varazsolni belole. 

Ujra kikotottem Irorszagban, meg marcius vegeig. Hogy mi hozott ide vissza, nem igazan tudnam megfogalmazni. De jo volt ujra latni mindenkit. Talan a nagyszuloknek orulok a legjobban. Ok azok, akik otthonna varazsoljak nekem ezt a helyet, es akiknek mindig van egy kedves szavuk hozzam. Azt mondjak Isten ajandeka vagyok, es mennyire halasak, hogy visszajottem, en meg alig birok a konnyeimmel, mikor ezeket hallom.

Talan tulsagosan erosen ragaszkodok hozza, hogy megtalaljam a helyem ebben a vilagban. Ideje megtanulnom hinni. hogy elobb-utobb meg fogom talalni azt az utat, amit nekem szantak, es elveszni a jelen pillanataiban. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Elgondolkoztál már azon, hogy mennyire ismered saját magadat? Mi az, amitől te vagy az az ember aki kitűnik a tömegben? Mi az, amire büszke vagy, és mi az, amire bámulattal tekintesz vissza, azon merengve, hogy hogyan voltál képes ezt mind megvalósítani, mindenféle segítség nélkül? Mert egyedül harcoltál, egyedül virrasztottál, és vívtál meg azért, amid most van. Nem muszáj ezt anyagiakban mérni. Sőt, nem is lenne méltó mindezt csupán anyagiakra bontani. Hazudnék, ha azt mondanám ezt végigjárni mindig egyszerűen ment. Rengeteget ültem a fürdőszobában sírva, elkeseredve, hogy elbuktam. Hogy fel kell adnom. Aztán mindig jött egy apró kis remény, és tudtam, hogy az a személy, gondolom nem baj, ha Istennek hívom, ismét nem hagyott magamra. Pedig sokszor azt gondolom, hogy igazságtalan, hogy nem is létezik. De tudom, hogy csak próbára tesz. Tudom, hogy kíváncsi, képes vagyok e egyedül is boldogulni, képes vagyok e elbukni, és újra meg újra talpra állni. Látni akartam, érezni, hogy igenis jelen van, hogy még nem hagyott magamra. 

Én választottam ezt az utat, és mindig is ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül járjam végig. Nem akarok másokra hagyatkozni, vagy segítséget elfogadni, mert az ebben a játékban már csalásnak számítana, és én nem csalok. Láttam sokféle helyet, találkoztam különféle emberekkel. Jókkal, s rosszakkal. Ebből csupán a jókra szoktam visszaemlékezni. Írország mondhatni második otthonommá vált, és alig várom, hogy ismét visszatérjek, hacsak rövid időre is. London még mindig idegen nekem. Ez az a hely, amit nem tudok megszokni. Ez a két arcú város, mely nappal mosolyog, éjszaka pedig sír, s vele együtt én is elszomorodom, mikor tömegesen látom a hajléktalanokat összegyűlni az üzletek utcái előtt. Mindenük elfér csupán egyetlen egy szemeteszsákban. A párnájuk, meg a takarójuk kicsire összehajtogatva. Ott fekszenek a bejárat előtt, és beszélgetnek egymással, miközben én elsétálok mellettük. Mennyi tisztességes ember lehet köztük, aki valamilyen igazságtalan módon vált földönfutóvá. Tovább haladok, s megpillantom az eltűnt személyek fotóit, aztán ezt a sokféle embert az utcán a világ minden pontjáról. Találkoztam egy idős házaspárral Floridából, akik minden este lejöttek a recepcióra beszélgetni velem. Azt mondták, azért szeretnek velem találkozni, mert emlékeztetem őket a gyerekeikre. Aztán ott volt az az ír férfi, aki az akcentusom alapján tudta, hogy némi közöm nekem is volt ahhoz az országhoz. Beszélgettem egy arab férfivel, akit otthon, Szaúd Arábiában négy felesége várja. Órákig tudtam volna hallgatni, ahogy mesél az ő, nekünk nagyon is szokatlan, és néha embertelennek tűnő kultúrájáról. Mindezt az ő hazájában nem tudtam volna tőle megkérdezni, vagy ha meg is tettem volna, valószínűleg halálra köveztek volna érte. S végül, de nem utolsó sorban az ausztrál házaspár, akik azt mondták ne vacakoljak itt Londonba, mert nekem Ausztráliába lenne a helyem. Még most is jót mosolygok, ha visszagondolok erre. Talán egy nap oda is eljutok, hisz nincsenek lehetetlenek.  

Tudom, hogy még mit szeretnék megvalósítani. Ha nem is megváltani a világot, de olyat tenni, ami kicsit jobbá teszi azt. Olyat, ami maradandó, ami különleges, és önzetlen. Amivel jobbá tehetem valakinek az életét, s ezáltal az enyém is megváltozik. Egyszer olvastam, hogy az embernek élete során legalább egyszer, ősi körülmények között próbára kell tennie magát. Nem az a fontos, hogy mindeközben erős légy, hanem hogy egyszer annak érezhesd magad. Amikor olyat teszel, amitől más leszel, mint a többi.

Tudom hová tartok, és sohasem felejtem el, hogy honnan jöttem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Néha jön egy mélypont, amikor morcos vagy, mert semmi sem úgy sikerül, ahogy azt szeretnéd. Amikor, mindenkit utálsz, és nincs kedved sem beszélgetni, nem hogy még mosolyogni emberekre. Velem is ez történik most épp. Kicsit padlóra kerültem. Tudom, hogy sírnom kell. Csak kiengednem magamból ezt a sok feszültséget, ami itt felgyülemlett bennem, de csak nem tudok. Egyszer csak megpillantom édesanyámat, aki rám mosolyog, és tessék. Potyognak a könnyeim. Megy a szájbiggyesztős sírás. És csak sírok, és sírok, de közben jó érzés fog el. Megkönnyebbülök. Sokkal jobb. Csak ez kellett. Látnom Őt. A legjobb barátomat, a lelki társamat, akivel szinte földöntúli módon, a legszorosabban kapcsolódunk össze. Aki csak rám néz, és tudja. Én meg hiszek neki.

Ez az angyali teremtés a legcsodálatosabb anya számomra. Akinek, minden egyes porcikáját teljes szívemből szeretem, sőt még annál is jobban. Aki felnevelt, de nem csak, hogy felnevelt, de ezt a legvarázslatosabban tette.

Köszönöm!

Boldog Születésnapot, Anya!

Szeretlek nagyon!!!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Elutazni hosszabb időre, és távol lenni az otthonodtól, s azoktól akiket szeretsz mindig szörnyen nehéz. Fura dolog ez a a távolság, hisz néha még szorosabbá fűz emberi kapcsolatokat, vagy épp eltávolítja őket egymástól. Talán a karácsony közeledte, vagy csak a sok változás, de borzasztóan honvágyam van. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a családomra. Ők nyújtják nekem a biztonságot. Ha velük vagyok, nem létezik rossz, hisz ők maguk teremtik meg  azt a kis világot nekem, mely védőburokként óv. Csodálattal nézek erre a két nagyszerű emberre, akik a szüleim. Elfogadták a döntésemet, hogy sokáig nem látnak viszont, hogy nem beszélünk majd minden nap, és hagytak felnőni, akármilyen nehéz ezt nekik elfogadni, megélni. Hiányzik a mosolyuk reggel, mikor felkelek, az ölelésük, az arcvonásaik, a gesztusaik, a hangjuk, és minden egyes tulajdonságuk, amiket jól ismerek, amióta az eszemet tudom. 

Olykor olyan természetesnek vesszük, hogy mindennap körülvesznek minket, hogy megfeledkezünk mennyire fontosak is számunkra.

Szeretném nekik nap, mint nap elmondani, mennyire szeretem mindkettőjüket, hogy mennyire hálás vagyok nekik mindenért, amit eddig nyújtottak, és nyújtanak most is nekem. Hogy ők a legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha is találkoztam, és példaképemként tekintek rájuk. 

Köszönöm!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Úgy változik körülöttünk minden, akárcsak az évszakok. Változnak az emberek körülöttünk, változnak a helyek, az érzelmeink, s valahol mi magunk is. Annyira megszokottnak, és mindennaposnak tűnik minden, hogy bele sem gondolunk, egy nap az egész kártyavárként zúdulhat össze.

Életem egy szakasza lezárulni készül. Nem érzek sem csalódottságot, sem szomorúságot, csupán könnyedséget. A mázsás teher, ami éveken keresztül a vállamat nyomta, most lezúdulva, hatalmas zajjal törik apró darabokra. A szilánkokban látom magamat. Magamat, ahogy elmosolyodom, miközben egy könnycsepp csillan meg arcomon. Látom, ahogy fentről lekacsint rám, és ilyenkor tudom, hogy ismét nem hagyott magamra. Ő az, aki néha elszomorít, felvidít, vagy épp aprócska jelekkel sugall nekem. Irányt mutat, s ha igazán, és figyelmesen figyelek, hagy rálelni a helyes útra. Ahogyan tette most is. Ő az, akivel néha barátok, néha ellenségek vagyunk. Ő ebben a pillanatban, kedves barátom az Élet. Visszagondolva minden összefügg, szinte előre kitervelt. Az én dolgom csak az volt, hogy mindig hallgassak az ösztöneimre, a szívemre, és ne foglalkozzak azzal, hogy mások mit várnak el tőlem, vagy milyennek szeretnének látni.  Aki nem ismer úgy igazán, sohasem fogja ezt megérteni. Nem fogja fel, ha mesélsz neki, hogy ez igenis nagy dolog, hogy ez egy új kezdet, nem csak nekem, de az egész családom számára.

Úgy érzem, most, hogy akármilyen hihetetlen még, minden jó úton halad, és megvalósulni látszik, nincs lehetetlen. Innentől már bármi lehetséges. Látom a szüleim szemében az apró hitetlenséget, hogy küszködnek a tudattal, hogy igenis ennyi nehézség után, ennyi átsírt éjszaka, és idegeskedés után, velünk is történhet valami jó. Sokkal nyugodtabban, és boldogabban, lassan haladva, de megkezdjük második életünket. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szemedben már csak halványan pislákol az a szikra, mely egykoron élénken csillogott. A vágy mely falta minden mozdulatomat, minden egyes gondolatomat, tova szállt. A szívem mélyén érzem, hogy valami megváltozott. Valami, amiről szeretnék nem tudni, amiről bárcsak megfeledkezhetnék, amikor rád nézek. Becsukom szememet, és látok két embert, akik tiszta lelkükkel karolnak egymásba, hosszasan beszélgetve. Megosztanak titkokat, bánatot, szomorúságot, vidámságot. Olyankor nem létezik senki más, csak ők ketten. A füstölő illata tölti meg a teret, a mécsesek szikrázó fénnyel világítják be a helységet. Az ablakoknál könyvek, az asztaloknál csak pár ember beszélget. Szomorúan nézek rá, s ő elmosolyodik, úgy ahogy mindig teszi, ha fel akar vidítani. Kinyitom a szemem, s minden, amit láttam hirtelen elillan. A múltba veszett. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nyújtanám feléd kezem,de tudom, hogy tiédhez vér tapad. Tested csalástól, lopástól, s erőszaktól bűzlik. A szemedbe nézek, ahol nem látok megbánást,  rossz lelkiismeretet, sem jó elveket. Nem nőttél fel szeretetben, nem tudod igaz értékeit egy szerető családnak.  Nem tudod, mi az odaadás, vagy a mások iránti tisztelet. Tudod, milyen érzés megfenyegetni valakit, de fogalmad sincs milyen érzés megfenyegetve lenni. Pontosan tudod, milyen kioltani valakinek becsületes életét, kit szerető családja vár otthon, mindenféle megbánás, és a bűnösség érzése nélkül.

Másfelé pillantok, mert megborzadok attól, amit látok. Sarkon fordulok, remélve, hogy nem én, vagy egyik szerettem lesz a következő áldozat.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Úgy rohannak a napjaim, mint ahogy az emberek suhannak el mellettem nap, mint nap. Észre sem vettem, s lassan egy hónap tovaszállt.

Emlékszem az első napomra itt, mindent megtöltött az újdonság varázsa, ami mára már inkább rutinná vált. Metróval közlekedni, hatalmas élmény volt, ahogy elnéztem az embereket, minden olyan volt, amit eddig csak a filmekben láttam. Van, aki olvas, van, aki alszik, van aki a telefonját nézegeti, van, aki a számítógépén gépel, és van olyan is aki buzgón jegyzetel. Néha elmosolyodok magamon, hogy mit keresek pont én itt, egy ilyen nagy városban, az én tömegfóbiámmal. Szerencsére már kezdek hozzászokni. A legérdekesebb dolog, hogy olyan emberekkel is van szerencsém találkozni, akik számomra nem mindennaposak. Nem pontosan a személyiségükre gondolok, hanem azokra a történetekre, amik ezek az emberek mögött állnak. Pont a tréningemre siettem, olyan időben odaértem, hogy még volt fél órám, így hát elkezdtem beszélgetni az egyik ott dolgozóval. Mint kiderült Nepálból jött egészen Londonig, de dolgozott már Lengyelországban, és Németországban is. Kerek hat éve él itt, mivel a felesége pár év házasság után elhagyta, úgy döntött új életet kezd egy másik országban, egy idegen helyen. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek voltak elutazni a világ másik felére, egyedül, semmiféle segítség nélkül. Ahogy ezt a mondatot leírtam megfogalmazódott bennem egy gondolat “már te is egy vagy közülük”. Mi vezényli ezeket az embereket?! A kalandvágy, a megpróbálkoztatás, a kihívás, vagy csak egy új élet? Mi az, ami hajtja őket? 

Saját magam sem tudnék válaszolni ezekre a kérdésekre, hisz magam sem tudom, hogy mi az, ami engem vezényel, mi az, ami a nyugtalanságomat adja, de úton vagyok, hogy ezt mind egy napon megfejtsem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: