A szobában sötét van, csupán a tetőablakon beszűrődő fény oson a falakon. A levegő fülledt, megint elfelejtettem lekapcsolni a fűtést. A melegtől nem tudok aludni, de olyan kényelmesen fekszem, hogy nem akarom ezt az állapotot megzavarni. Nyitott szemekkel kutatom a sötétséget. Egyszer csak megpillantom Kételyt, rég nem látott “barátomat”. Most is felvont szemöldökkel, csípőre tett kezekkel néz rám kérdőn.

– Tényleg ezt akarod?!

– Nem tudom mit akarok, de ki az aki pontosan meg tudja fogalmazni, hogy mit akar?! – felelek dacosan.

Minden egyes nap azon dolgozom, hogy ezt kiderítsem. Hogy végre meg tudjam mit akarok kezdeni magammal. Közelítek-e a válasz felé, vagy épp napról napra távolodom attól, nem tudom. Ha tudnám a választ nem bolyonganék. Nem mennék, kutatnék folyton, de most még ez hajt. Eszembe jutott életem első repülése, első nagy utazásom az ismeretlenbe. Mikor hátrahagyva a családomat, a kutyámat, a barátokat elindultam a világba, s mindezt egyedül tettem. Nem volt soha, aki mellém állt volna, mikor bajban voltam, aki bátorított volna, aki segített volna. Csak saját magamra számíthattam, és a reményre, hogy vagyok annyira talpraesett, hogy ezt így is végigcsináljam.

Észreveszem, hogy hangosan vitatkozok magammal. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez most így van jól. Hirtelen csönd vesz körül….Kétely távozott.