Az ágyamban hanyatt fekve bámulok felfelé. Egy-egy villámlás fénye szűrődik csak be a tetőablakon keresztül…..vihar közeleg. Síri csend van, a szél sem fúj, bár tudom, hogy hamarosan meglátogat. A változás szele. Érzem a porcikáimban. Ilyenkor gondolatok tömkelege motoszkál a fejemben. Gondolatok, melyek miatt álmatlan éjszakáimmal már szoros barátságot kötöttem. Eszembe jut a sok emlék, amikor minden csakúgy magától történt, egyik esemény a másik után, szinte az utamba sodródtak váratlanul. Mintha előre meg lettek volna írva., és tudom, hogy meg kellett, hogy történjenek. Minden egyes történet kapcsolódott a másikkal. De most, az elmúlt egy évben, mintha minden megállt volna. Ebben a lelassult világban élek, amiben, még sohasem éreztem magamat ennyire egyedül, s elveszettnek. Amiben a tükörképem csupán egy sötét árnyék. Minden nap várom a szelet, hogy ismét tornádóként magával ragadjon, hogy újra éreztesse velem, azt a régi érzést, hogy igenis élek, és boldog vagyok.