Bevallom, mindig is féltem, hogy egyszer elveszek. Már csak a gondolattól is megremegtem.  Sokat sétáltam az erdőben, mert szerettem, az illatot, ami körülvett, a csendet, ami meglapult, és azt a nyugalmat, amivel megajándékozott.  Amikor felnéztem, nem láttam mást, csak az égbe meredező fákat, amik helyenként eltakarták a felhőket. Aprónak éreztem magam.

Most nem az erdőben sétálok, de ugyanolyan kicsinek érzem magam, mint akkor. Olyan elveszettnek. Félek, hogy nem találom meg a helyes utat, hogy nem bukkanok rá a tisztásra kivezető ösvényre. Félek, hogy az idő elszalad mellettem, miközben az utat keresem. Annyira rá akarok lelni, hogy közben teljesen elfelejtek élni, nevetni, és szeretni. Az életem úgy fog elillanni előlem, hogy észre sem veszem.

Becsukom a szemem. Újra látom a fákat, de már nem félek. Nem félek, hogy eltévedek. Körbe nézek, és csak most látom, mennyire csodálatos mind az, ami körbevesz. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Amikor a csendben ülve próbálom meghallani a belső hangomat, vágyakozva figyelve minden egyes apró óment, akkor tudom, hogy elérkezett egy újabb holtpont az életemben. Döntésképtelenségem egyre idegesítőbbé válik, az meg még inkább, hogy ha meg is hozom a döntést, fogalmam sincs jól teszem e vagy sem. Bevallom, néha félek dönteni olyan dolgokról, amikről tudom, hogy gyökeresen fogják megváltoztatni az életemet. Vagy jó, vagy épp rossz irányba terelve azt. Várhatnék a csodára, a hőn áhított égi jelre, ami egyszer csak megvilágosítja elmémet, mit, és hogy tegyek. Döntést hozni nem egyszerű, és olykor ijesztő is, de tudom, hogy megfutamodnék, ha a könnyebbik utat választanám. Így hát kockáztatok.  Azt hiszem, döntést hozni kicsit olyan, mint hegyet mászni. Van aki csak megkerüli a hegyet, és van, aki megmássza azt. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ébren  tart éjszakánként, a gondolataim közt rejtőzködve alattomosan teszi nyugtalanná minden egyes percemet. Ez az érzés, ami napról napra erősödik, aztán egyszer csak elhalványul. Egy zene szám, egy ismerős hang, az a rég nem látott mosoly a képen, és újra kezdődik minden elölről. Újra és újra. Nem vártam, nem kértem, nem akartam, mégis egyszer csak itt termett. Itt az emlékek között, a gondolatok között, a szívemben. 

Érezni akarom a jelenléted, hallani akarom minden egyes lélegzetvételed, s tudni azt, hogy az a kötődés, az a csodás emberfeletti érzés még igen is valós, és él. Hogy az, ami kéretlenül csakúgy megjelent, ami láthatatlan volt, mégis érezhető, még nem tűnt el teljesen. Benned is, és bennem is ott motoszkál. Ha rejtve is, de ott van. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mindegyikünk vágyik valamire. Szép autóra, jól fizető állásra, egy csodálatos otthonra, egy pár drága cipőre, és még sorolhatnám. Aztán egyszer csak megvalósul minden, szinte nem is vágyunk többre, mint amink van, mégsem vagyunk boldogok, mert még mindig hiányzik valami. Valami megmagyarázhatatlan, amit egyszer csak szavakba öntünk. Ami a leginkább hiányzik az életünkből, az egy társ mellőlünk. Egy társ, akiben megbízol, akinek elmondhatod apró titkaidat, sérelmeidet, aki tekintetét rád szegezve falja minden egyes mondatodat. Figyel rád, megért téged, elfogad téged. Igen, elfogad. Nem akar megváltoztatni, vagy átformálni, nem vágyik többre, sem jobbra. Beéri azzal, amit te nyújtasz neki.  Néha túlságosan is a tökéletesre koncentrálunk. Minden egyes nap várjuk, azt a pillanatot, amikor majd a herceg fehér lovon eljön értünk, mint egy mesebeli jelenetben. Mikor az igazi hirtelen a semmiből előbukkan, egy szál rózsával a kezében táncra invitál minket, akár egy romantikus filmben. Hisz erre vágyunk. Vagy mégsem? A végén mindegyikünk rájön, hogy nincs igazi, és nincs tökéletes, és nem is herceg fehér lovon. Nem ő a legjobb táncos, nem ő a legromantikusabb, és nem is George Clooney, de ha képesek leszünk elfogadni őt, úgy ahogy, ő lesz számunkra a legtökéletesebb.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Április 7.-én kicsit félve, de nagyon izgatottan megérkeztem Írországba. Írország meseszép, bár néha azt hiszem Angliában vagyok, mert vannak nagyon hasonló helyek. Hihetetlen módon ez a néha lakatlannak tűnő kis sziget olyan napsütötte volt pár hónapig, akárcsak Toszkána. Sajnos a napsütést pár napja felváltották a jól ismert, borongós és esős hétköznapok. Nap, mint nap átélhetem azonban a szívet melengető  ír közvetlenséget.

Egyik nap, az autóban úton a tengerpart felé a középső kislány (Gracie) elmondott egy magyar mondókát elejétől a végéig, amit még én tanítottam neki. Látnotok kellett volna a szülők arckifejezését. Ezt is megélhettem. Szemtanúja voltam, hogy kezd el egyik napról a másikra járni a legkisebbik (Tara). Persze az elején, még nehezen ment neki, és sokszor dülöngélt jobbról, balra mint mások pár feles után, de mára már egész ügyes, sőt újabb hobbija a székre, asztalra felmászás.

Az elmúlt hetekben sokat gondolkoztam éjjel-nappal. Szeretek itt lenni, de valami megint hiányzik. A hely, ahol lakom olyan elszigetelt mindentől, hogy a legtöbb hétvégémet unalommal töltöm. Mivel se jogosítványom, se autóm, innen meg még busz sem jár, így innen kijutni szinte lehetetlen, hacsak nem mondja valaki, hogy elvisz valamerre. A nyugdíjasokkal jól kijövök, de 24 évesen másra vágyom. Így hát eldöntöttem, ideje megtenni azt a bizonyos következő lépést. Egyenlőre még csak tervem van. Igen, így fogok neki vágni, semmi konkrét, csupán egy tervvel a fejemben, aztán lesz, ami lesz. Nem aggódóm, mert tudom, hogy hiába tervezek, a dolgok úgy fognak megtörténni, ahogy meg kell, hogy történjenek, és akármit is hoz a sors, azzal igyekszem nem szembeszállni, hanem elfogadni. Kicsit sem bánom, hogy ez így alakult, mert ismét megismertem egy kultúrát, egy újabb országot, és sokat tanultam róla. Kezdhetném Michael Collins, az ír forradalmár nevével. Aztán megemlíthetném, a GAA-t, a Titanicot, Liam Neesont, és Colin Farrellt. (Igen Colin Farrell, aki meglepő módon ír származású. Eszembe nem jutott volna, mert szerintem túl jóképű, hogy ír legyen) – ezért a kommentért előre is bocsánatot kérek. Megkóstoltam az ír cidert, és szemtanúja lehettem annak a hírhedt ír alkoholizmusnak is. Itt hallottam életemben először ír nyelvű időjárás jelentést, és itt láttam életemben először az Atlanti óceánt. Hálás vagyok, hogy ide is eljuthattam, de ideje továbblépnem.  Megint.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Miért vagyunk hajlandók hinni benne újra és újra, hogy most tényleg minden másképp lesz? Megváltozik, elvileg megígérte. Persze a való élet ennyire nem egyszerű. Nem fog megváltozni. Ugyanúgy megbánt majd, ahogy eddig is tette. Csak azért, mert az adott pillanatban jól bánik veled, még ne ragadtasd el magad tőle. Hisz, aki valódi érzelmeket táplál irántad, az nem követeli a könnyeidet. Engedsz neki, újra meg újra, mert még mindig ott az a pici szikra, az az aprócska remény, holott pontosan tudod, hogy mi zajlik előtted. De ez így könnyebb, nem bevallani, és nem elfogadni. A legkönnyebb azokba beleszeretni, akikbe nem lenne szabad, de pont ezért olyan izgalmas. A tudat, hogy elérhetetlen, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan, valahogy még vonzóbbá teszi. Megfogalmazódik benned a gondolat, hogy majd te leszel az, akiért megváltozik, akiért veled marad. Minden nap megküzdesz azért, hogy egy kis figyelmet kapj tőle, vagy épp érzelmeket. Olyan ez, mint futópadon futni…..sok energiát belefektetsz, mégsem jutsz előbbre. Képesek vagyunk teljesen odaadni magunkat, az időnket szentelni neki, még akkor is, ha ugyanez visszafele már nem igaz. Mert hajlamosak vagyunk nem meglátni azt, ami teljesen nyilvánvaló.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: