Mindegyikünk vágyik valamire. Szép autóra, jól fizető állásra, egy csodálatos otthonra, egy pár drága cipőre, és még sorolhatnám. Aztán egyszer csak megvalósul minden, szinte nem is vágyunk többre, mint amink van, mégsem vagyunk boldogok, mert még mindig hiányzik valami. Valami megmagyarázhatatlan, amit egyszer csak szavakba öntünk. Ami a leginkább hiányzik az életünkből, az egy társ mellőlünk. Egy társ, akiben megbízol, akinek elmondhatod apró titkaidat, sérelmeidet, aki tekintetét rád szegezve falja minden egyes mondatodat. Figyel rád, megért téged, elfogad téged. Igen, elfogad. Nem akar megváltoztatni, vagy átformálni, nem vágyik többre, sem jobbra. Beéri azzal, amit te nyújtasz neki.  Néha túlságosan is a tökéletesre koncentrálunk. Minden egyes nap várjuk, azt a pillanatot, amikor majd a herceg fehér lovon eljön értünk, mint egy mesebeli jelenetben. Mikor az igazi hirtelen a semmiből előbukkan, egy szál rózsával a kezében táncra invitál minket, akár egy romantikus filmben. Hisz erre vágyunk. Vagy mégsem? A végén mindegyikünk rájön, hogy nincs igazi, és nincs tökéletes, és nem is herceg fehér lovon. Nem ő a legjobb táncos, nem ő a legromantikusabb, és nem is George Clooney, de ha képesek leszünk elfogadni őt, úgy ahogy, ő lesz számunkra a legtökéletesebb.