Bevallom, mindig is féltem, hogy egyszer elveszek. Már csak a gondolattól is megremegtem.  Sokat sétáltam az erdőben, mert szerettem, az illatot, ami körülvett, a csendet, ami meglapult, és azt a nyugalmat, amivel megajándékozott.  Amikor felnéztem, nem láttam mást, csak az égbe meredező fákat, amik helyenként eltakarták a felhőket. Aprónak éreztem magam.

Most nem az erdőben sétálok, de ugyanolyan kicsinek érzem magam, mint akkor. Olyan elveszettnek. Félek, hogy nem találom meg a helyes utat, hogy nem bukkanok rá a tisztásra kivezető ösvényre. Félek, hogy az idő elszalad mellettem, miközben az utat keresem. Annyira rá akarok lelni, hogy közben teljesen elfelejtek élni, nevetni, és szeretni. Az életem úgy fog elillanni előlem, hogy észre sem veszem.

Becsukom a szemem. Újra látom a fákat, de már nem félek. Nem félek, hogy eltévedek. Körbe nézek, és csak most látom, mennyire csodálatos mind az, ami körbevesz.