Írországi kalandom, bármilyen hihetetlen is néha, de a végéhez közeledik. Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egy idő után az ember elkezd kötődni, állatokhoz, emberekhez, tárgyakhoz, csupán a látványhoz, amely mindennap körülvesz minket. Nem szégyellem, hisz ettől vagyok igazi emberi lény. Szeretek, néha túlságosan is. Tiszta szívvel, és naivan.

Hogy a következő tettem, ami már egy ideje megfogalmazódott bennem hogyan alakul majd, nem tudom. Egy dologban vagyok csupán biztos, hogy lesz valahogy. Mert mindig van valahogy. Látom magam. Látom, amint izgatottan hajtogatom a ruháimat a bőröndbe, szépen elpakolva mindent. Izgatottan, akár egy utazásra készülődő kislány. Utazás. Megmagyarázhatatlanul csodálatos, ahogy eltölti testem ezzel az érzéssel. Ezzel a lázas lelkesedéssel, új reményekkel, hittel. Kutatok, keresek, hogy mit, talán magam sem tudnám megfogalmazni. Ez a folytonos kényszer hajt engem előre, ez az, ami időről időre életet lehel belém.

Azt hiszem vannak emberek, akik eltökéltek, hogy repüljenek. A tény, hogy a teremtő nem ajándékozta meg őket szárnyakkal, csak egy aprócska részlet, mert enélkül is megtanulnak repülni.