Egy bögre forró csokoládé

Valami megváltozott

Szemedben már csak halványan pislákol az a szikra, mely egykoron élénken csillogott. A vágy mely falta minden mozdulatomat, minden egyes gondolatomat, tova szállt. A szívem mélyén érzem, hogy valami megváltozott. Valami, amiről szeretnék nem tudni, amiről bárcsak megfeledkezhetnék, amikor rád nézek. Becsukom szememet, és látok két embert, akik tiszta lelkükkel karolnak egymásba, hosszasan beszélgetve. Megosztanak titkokat, bánatot, szomorúságot, vidámságot. Olyankor nem létezik senki más, csak ők ketten. A füstölő illata tölti meg a teret, a mécsesek szikrázó fénnyel világítják be a helységet. Az ablakoknál könyvek, az asztaloknál csak pár ember beszélget. Szomorúan nézek rá, s ő elmosolyodik, úgy ahogy mindig teszi, ha fel akar vidítani. Kinyitom a szemem, s minden, amit láttam hirtelen elillan. A múltba veszett. 

 

Nem rasszizmus, csupán tapasztalat

Nyújtanám feléd kezem,de tudom, hogy tiédhez vér tapad. Tested csalástól, lopástól, s erőszaktól bűzlik. A szemedbe nézek, ahol nem látok megbánást,  rossz lelkiismeretet, sem jó elveket. Nem nőttél fel szeretetben, nem tudod igaz értékeit egy szerető családnak.  Nem tudod, mi az odaadás, vagy a mások iránti tisztelet. Tudod, milyen érzés megfenyegetni valakit, de fogalmad sincs milyen érzés megfenyegetve lenni. Pontosan tudod, milyen kioltani valakinek becsületes életét, kit szerető családja vár otthon, mindenféle megbánás, és a bűnösség érzése nélkül.

Másfelé pillantok, mert megborzadok attól, amit látok. Sarkon fordulok, remélve, hogy nem én, vagy egyik szerettem lesz a következő áldozat.

 

Nem mindennapi történetek egy nem mindennapi helyről

Úgy rohannak a napjaim, mint ahogy az emberek suhannak el mellettem nap, mint nap. Észre sem vettem, s lassan egy hónap tovaszállt.

Emlékszem az első napomra itt, mindent megtöltött az újdonság varázsa, ami mára már inkább rutinná vált. Metróval közlekedni, hatalmas élmény volt, ahogy elnéztem az embereket, minden olyan volt, amit eddig csak a filmekben láttam. Van, aki olvas, van, aki alszik, van aki a telefonját nézegeti, van, aki a számítógépén gépel, és van olyan is aki buzgón jegyzetel. Néha elmosolyodok magamon, hogy mit keresek pont én itt, egy ilyen nagy városban, az én tömegfóbiámmal. Szerencsére már kezdek hozzászokni. A legérdekesebb dolog, hogy olyan emberekkel is van szerencsém találkozni, akik számomra nem mindennaposak. Nem pontosan a személyiségükre gondolok, hanem azokra a történetekre, amik ezek az emberek mögött állnak. Pont a tréningemre siettem, olyan időben odaértem, hogy még volt fél órám, így hát elkezdtem beszélgetni az egyik ott dolgozóval. Mint kiderült Nepálból jött egészen Londonig, de dolgozott már Lengyelországban, és Németországban is. Kerek hat éve él itt, mivel a felesége pár év házasság után elhagyta, úgy döntött új életet kezd egy másik országban, egy idegen helyen. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek voltak elutazni a világ másik felére, egyedül, semmiféle segítség nélkül. Ahogy ezt a mondatot leírtam megfogalmazódott bennem egy gondolat “már te is egy vagy közülük”. Mi vezényli ezeket az embereket?! A kalandvágy, a megpróbálkoztatás, a kihívás, vagy csak egy új élet? Mi az, ami hajtja őket? 

Saját magam sem tudnék válaszolni ezekre a kérdésekre, hisz magam sem tudom, hogy mi az, ami engem vezényel, mi az, ami a nyugtalanságomat adja, de úton vagyok, hogy ezt mind egy napon megfejtsem.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!