Úgy rohannak a napjaim, mint ahogy az emberek suhannak el mellettem nap, mint nap. Észre sem vettem, s lassan egy hónap tovaszállt.

Emlékszem az első napomra itt, mindent megtöltött az újdonság varázsa, ami mára már inkább rutinná vált. Metróval közlekedni, hatalmas élmény volt, ahogy elnéztem az embereket, minden olyan volt, amit eddig csak a filmekben láttam. Van, aki olvas, van, aki alszik, van aki a telefonját nézegeti, van, aki a számítógépén gépel, és van olyan is aki buzgón jegyzetel. Néha elmosolyodok magamon, hogy mit keresek pont én itt, egy ilyen nagy városban, az én tömegfóbiámmal. Szerencsére már kezdek hozzászokni. A legérdekesebb dolog, hogy olyan emberekkel is van szerencsém találkozni, akik számomra nem mindennaposak. Nem pontosan a személyiségükre gondolok, hanem azokra a történetekre, amik ezek az emberek mögött állnak. Pont a tréningemre siettem, olyan időben odaértem, hogy még volt fél órám, így hát elkezdtem beszélgetni az egyik ott dolgozóval. Mint kiderült Nepálból jött egészen Londonig, de dolgozott már Lengyelországban, és Németországban is. Kerek hat éve él itt, mivel a felesége pár év házasság után elhagyta, úgy döntött új életet kezd egy másik országban, egy idegen helyen. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek voltak elutazni a világ másik felére, egyedül, semmiféle segítség nélkül. Ahogy ezt a mondatot leírtam megfogalmazódott bennem egy gondolat “már te is egy vagy közülük”. Mi vezényli ezeket az embereket?! A kalandvágy, a megpróbálkoztatás, a kihívás, vagy csak egy új élet? Mi az, ami hajtja őket? 

Saját magam sem tudnék válaszolni ezekre a kérdésekre, hisz magam sem tudom, hogy mi az, ami engem vezényel, mi az, ami a nyugtalanságomat adja, de úton vagyok, hogy ezt mind egy napon megfejtsem.