Elutazni hosszabb időre, és távol lenni az otthonodtól, s azoktól akiket szeretsz mindig szörnyen nehéz. Fura dolog ez a a távolság, hisz néha még szorosabbá fűz emberi kapcsolatokat, vagy épp eltávolítja őket egymástól. Talán a karácsony közeledte, vagy csak a sok változás, de borzasztóan honvágyam van. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a családomra. Ők nyújtják nekem a biztonságot. Ha velük vagyok, nem létezik rossz, hisz ők maguk teremtik meg  azt a kis világot nekem, mely védőburokként óv. Csodálattal nézek erre a két nagyszerű emberre, akik a szüleim. Elfogadták a döntésemet, hogy sokáig nem látnak viszont, hogy nem beszélünk majd minden nap, és hagytak felnőni, akármilyen nehéz ezt nekik elfogadni, megélni. Hiányzik a mosolyuk reggel, mikor felkelek, az ölelésük, az arcvonásaik, a gesztusaik, a hangjuk, és minden egyes tulajdonságuk, amiket jól ismerek, amióta az eszemet tudom. 

Olykor olyan természetesnek vesszük, hogy mindennap körülvesznek minket, hogy megfeledkezünk mennyire fontosak is számunkra.

Szeretném nekik nap, mint nap elmondani, mennyire szeretem mindkettőjüket, hogy mennyire hálás vagyok nekik mindenért, amit eddig nyújtottak, és nyújtanak most is nekem. Hogy ők a legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha is találkoztam, és példaképemként tekintek rájuk. 

Köszönöm!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Úgy változik körülöttünk minden, akárcsak az évszakok. Változnak az emberek körülöttünk, változnak a helyek, az érzelmeink, s valahol mi magunk is. Annyira megszokottnak, és mindennaposnak tűnik minden, hogy bele sem gondolunk, egy nap az egész kártyavárként zúdulhat össze.

Életem egy szakasza lezárulni készül. Nem érzek sem csalódottságot, sem szomorúságot, csupán könnyedséget. A mázsás teher, ami éveken keresztül a vállamat nyomta, most lezúdulva, hatalmas zajjal törik apró darabokra. A szilánkokban látom magamat. Magamat, ahogy elmosolyodom, miközben egy könnycsepp csillan meg arcomon. Látom, ahogy fentről lekacsint rám, és ilyenkor tudom, hogy ismét nem hagyott magamra. Ő az, aki néha elszomorít, felvidít, vagy épp aprócska jelekkel sugall nekem. Irányt mutat, s ha igazán, és figyelmesen figyelek, hagy rálelni a helyes útra. Ahogyan tette most is. Ő az, akivel néha barátok, néha ellenségek vagyunk. Ő ebben a pillanatban, kedves barátom az Élet. Visszagondolva minden összefügg, szinte előre kitervelt. Az én dolgom csak az volt, hogy mindig hallgassak az ösztöneimre, a szívemre, és ne foglalkozzak azzal, hogy mások mit várnak el tőlem, vagy milyennek szeretnének látni.  Aki nem ismer úgy igazán, sohasem fogja ezt megérteni. Nem fogja fel, ha mesélsz neki, hogy ez igenis nagy dolog, hogy ez egy új kezdet, nem csak nekem, de az egész családom számára.

Úgy érzem, most, hogy akármilyen hihetetlen még, minden jó úton halad, és megvalósulni látszik, nincs lehetetlen. Innentől már bármi lehetséges. Látom a szüleim szemében az apró hitetlenséget, hogy küszködnek a tudattal, hogy igenis ennyi nehézség után, ennyi átsírt éjszaka, és idegeskedés után, velünk is történhet valami jó. Sokkal nyugodtabban, és boldogabban, lassan haladva, de megkezdjük második életünket. 

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: