Úgy döntöttem, ideje most már egy helyben megmaradnom, úgyhogy hazajöttem. Most már szó szerint Haza, így nagybetűvel.  Azt, hogy végleg itt maradok, még most sem merném kijelenteni teljesen, magamat ismerve. Újra meg kell szoknom a helyzetet, ha egyáltalán lehet. Olyan ez, mint több életet élni. Aztán hirtelen feladni a többit, és csak egyre koncentrálni, nekem talán az egyik legnehezebb dolog. Mikor idegen helyeken élsz, minden elsőre ijesztő, aztán már természetesebbnek tűnik, mint a saját országodban. Arra fordulsz, amerre szeretnél, annyi lehetőséget kínálnak, amennyit épp megszeretnél ragadni. Ezután egy helyben maradni, s nem nézni sem jobbra, sem balra….hazudnék, ha azt mondanám könnyű.  Miközben a szabadság hívogató szavait, kedvesen fülembe súgja, én meg rázom a fejemet, hogy nem, nem lehet. Titokban persze arra vágyom, hogy újra idegen földre lépjek. Tudom – tudom, azt mondogattam, hogy elég volt. Belefáradtam abba a három évbe, amit utazással töltöttem. Nagy tervekkel, izgatottan szálltam fel a Budapestre tartó gépre. A hatalmas elszántság most, mintha kezdene szertefoszlani, a tervek elillannak a semmibe. Minden reggel úgy ébredek fel, hogy várok valamit. Hogy mit magam sem tudom. Talán a szabadságot, hogy újra életet leheljen belém. Talán még nem állok készen beállni a sorba. Én még élni akarok!